Ki vagyok én a párom nélkül?

Anna a közelmúltban szakított partnerével, aki 4 éven át bántotta szavakkal, olykor fizikailag is őt. Nagy valószínűséggel most azt hisszük, hogy már túl van a nehezén, hiszen pontot tett egy bántalmazó kapcsolat végére. Ugyanígy hitte ez összes barátnője és barátja is. Egyedül az a bökkenő, hogy Anna ezek után is visszavágyódik az exéhez és már nem csupán fontolgatja, hogy visszamegy a volt barátjához, hanem fel is vette vele újra a kapcsolatot.

Ez egy viszonylag gyakran előforduló történet; belekapaszkodunk valakibe (vagy talán inkább valamibe), aki saját magáért él, verbálisan agresszív és már nem szeretne igazából velünk lenni többé. Lehetséges, hogy akár ez egy függőségi viszony. Ami megoldást választhatunk és talán a legnagyobb előnyünkre válik, hogy ha túljutunk ezen a függőségen, ami természetesen ennél jóval összetettebb és nehezebb, mint a leírni ezeket a sorokat. A legfontosabb talán az, hogy beismerjük magunknak, hogy lehet, hogy a jóllétünk nagy részben a társunktól függ. Ha egy bántalmazó kapcsolatban mi vagyunk azok, akikkel „szakítanak”, akkor lényegében könnyebbé teszik az utunkat. Ez így van még akkor is, ha a közben érzelmileg nagyon megvisel minket, hogy „nem kellettünk”.

A különválás egy érzelmi hullámvasút befejezése lehet, viszont a sokszor „se veled, se nélküled” párkapcsolat hasonló hatást eredményezhet, mint egy új szerelem megismerése. Ha éppen a kapcsolatban a jól alakulnak a dolgaink, akkor örömként és elégedettségként éljük meg, miközben lehet, hogy egy bántalmazó kapcsolatban az áldozat szerepe a miénk. Amikor a kapcsolat lezárul, szembesülünk azzal, hogy visszautasítottak minket és azt kudarcként, illetve az ezt követő stresszként éljük meg.

A másik fontos dolog, hogy egy szakítás után a bántalmazó személye nélkül kell újra meghatároznunk önmagunkat, a valódi önmagunkat az „előző életünk és énünk” elvesztése után. Ez nagyon fontos része a le- és elválásnak. Ezzel együtt érdemes feltennünk magunkban folyamatosan az a kérdést, hogy „Ki is vagyok én tulajdonképpen a partnerem nélkül?”

Mint Annánál is, segítséget részben a barátok jelenthetik, akik azt szeretnék, hogy a sorsunk a lehető legjobban alakuljon. Kapunk kért, vagy kéretlen tanácsokat; olyanokat, amiket mi is adtunk egykor a hasonló szituációban lévő barátnőnknek. „Hagyd már el végre Petit, nem veszed észre, hogy mit művel a kapcsolatotokkal?” Ezzel persze nem egyszerű azonosulni, mert ugyan a szándék leginkább pozitív, de az empátia már kevésbé van benne egy ilyen tanácsban. A barátok, testvérek és szülők támogatásának minősége viszont az egyik legfontosabb része az érzelmi-lelki egészségnek.

Az érzéseink, gondolataink, melyek szerint ismét a volt párunkkal szeretnénk közeledni, vagy újrakezdeni, becsapósak lehetnek. Sajnáljuk az eddig belefektetett energiát, és azt gondoljuk, hogy még megjavítható, vagy éppen megváltoztatható a másik; azt bizonyosan nehéz elismerni magunknak, hogy az a sok év hiába volt, így inkább visszamennénk a volt kedvesünkhöz. Ha így cselekszünk, akkor, ne feledjük, hogy az még több ablakon kidobott időt jelenthet! Ami emellett még kiemelkedő szerepet játszik, hogy elveszi az időt és az energiát egy lehetséges kapcsolódás, egy új párkapcsolat elől. Nehéz és fáradtságos az megint valami újba belekezdeni, nehéz újraismerkedni, de nagy eséllyel a

z az út jóval kevésbé rögös.

Talán elérkezett az idő a továbblépésre Ezt mondani és ide papírra vetni, de akár megígérni is sokkal könnyebb, mint megtenni. A szakítás nehézségére nincs varázsszó, azt fel kell dolgozni, megtanulni vele együtt élni, és ami ennél fontosabb, magunkban a megfelelő „polcra” feltenni. Kiheverni egy szeretett személlyel járó veszteséget mindenkinek óriási küzdelmet jelent. Cserébe azonban rugalmasabbak és ellenállóbbak lehetünk ezután, és végre jók lehetünk saját magunkhoz is.

Ha úgy érzi, hogy a fentebbiek önt is érintik, akkor érdemes egy pszichológust felkeresni és átbeszélni a nehézségeit, dilemmáit.

szk